1. Visszatértek!

Kivágódott az ajtó. Odakaptam a fejem, de senkit sem láttam. Aztán éreztem, hogy valaki felkap a derekamnál fogva, és megpörget. Louis…

-          Ne, tegyél le! – nevettem sikoltozva.

-          Ne tegyelek le? Rendben! – kuncogott, miközben tovább pörgetett.

-          Lou, elszédülök! – sikoltottam kétségbeesetten.

-       Nem baj, de úgy hiányoztál! – nyújtotta el a szavakat. Hát, igen. Mióta Ő a „nagy Louis Tomlinson”, azóta keveset van itthon.

-    Loui! – visította Maddie, miközben letrappolt a lépcsőn. Ez megtette a hatását, mert Louis végre elengedett, és szorosan megölelte Maddiet.

-          Jaj, Prücsök, úgy hiányoztál! – sipított Louis.

-          Nem vagyok Prücsök! – duzzogott Mads.

-          Nekem örökre Prücsök maradsz, és ezen nem változtathatsz! – ölelgette továbbra is.

-          Loui, szerintem engedd el, mert tényleg megfullad. – mondtam lassan mosolyogva. Így is tett.

-       Itt vannak a többiek is? – csillant fel Maddie szeme. Igen, imádta a srácokat. Mármint az 1D-s srácokat.

-          Naná! – nevetett Lou. – Fél óra múlva jönnek, Ők hotelben laknak. – mosolygott.

-          Na, ilyen se volt még! – nevettem. – A nagy Louis Tomlinson a fiúktól külön él több napon keresztül! Hogy lehet? – sápítoztam, de nem bírtam ki, elnevettem magam.

-          Haha! Kacag a májam! – nyújtotta ki a nyelvét bátyuskám. Erre odamentem, és megöleltem.

-          És melyikünknél fogsz aludni? – kérdezte kíváncsian Mads.

-          Hogy-hogy? – húzta fel a szemöldökét Lou. – Hát azt hittem, egy szobában laktok, és nekem van egy külön szobám! – mondta felháborodottan.

-         Volt, Louis. Volt. – veregettem meg a vállát. – Mivel alig vagy itthon, anya Maddienak adományozta a szobádat. Örülhetsz!

-          Ez nem ér! Azt hittem, végre egyedül aludhatok! – nyafogott.

-          Azt hittem, szeretsz a srácokkal aludni. – mondta gyorsan Mads.

-          Igen. A SRÁCOKKAL. – emelte ki a szót.

-          Fú! Most megsértődtem! – mondtam.

-          De azért egy idő után velük is fárasztó! – folytatta.

-     De a kanapén csak nem aludhatsz! – érvelt csillogó szemekkel Maddie. Egyszerűen imádta Louist, akárcsak én, de Ő mindent megtett volna azért, hogy a lehető legtöbbet vele lehessen.

-          Aludj Madsel, úgyis azt akarja. – mondtam mosolyogva.

-       Oké! – mondta elnyújtva a szót, majd mindkettőnk arcára nyomott egy cuppanósat, és felrobogott a bőröndjeivel az Ő régi szobájába, ami most a hugicámé.

Maddie vigyorogva fellépkedett utána, én pedig levetődtem a kanapéra. Kiskoromban mindig itt játszottunk Louissal… Akkor Maddie még nagyon kicsi volt, alig három éves. Ő már akkor tíz éves volt, én hat. Mindig együtt pattogtunk a kanapén, és őrült dalokat énekeltünk. Anya persze mindig ránk szólt, hogy ne ugráljunk, mert tönkre tesszük a rugót, de Loui mindig bíztatott, hogy ne hagyjam abba. Ezt pedig egy hatévesnek nem kell mondani! :)

Emlékezésemet az zavarta meg, hogy Louis pattogott le az emeletről Maddievel a hátán, aki szüntelenül kacagott. Elmosolyodtam rajtuk.

-          Te nem jössz? – kérdezte Louis. Elvigyorodtam.

-          Nem bírnál Te már el! – nevettem. – Amúgy, csak mondom, Anyáék nincsenek itthon két hétig, és azt mondták, Én leszek a főnök. Szóóval… - mondtam lassan.

-          Mivel Én vagyok a rangidős, ezért átszáll rám a főnökösdi! – vigyorgott Lou.

-          A-a! Anyáék rám bízták a házat és Maddiet is! Nem rád! Szóval… most neked is én parancsolok. – vigyorogtam önelégülten.

-          Azt te csak hiszed, hugi! Azt te csak hiszed! – mondta, és fenyegetve kezdett felém jönni.

-          Mire készülsz? – kérdeztem nevetve, miközben Loui egyre csak jött felém. Ekkor a csengő megszólalt. Kapva az alkalmon odarohantam az ajtóhoz, és kinyitottam.

-       Szia, Törpilla! – ugrott a nyakamba Harry. Utálom, amikor Törpillának szólít. – Mekkorát nőttél, hallod-e!

-        Szervusz, Harold. – ha Ő is, akkor Én is. – Te viszont nem. – nyújtottam ki a nyelvem. – Nem jöttök be? – kérdeztem.

-          De! És hol van Törpicur? – kérdezte félhangosan Hazza.

-        Nem vagyok Törpicur! – kiabált ki a nappaliból Mads. – De amúgy örülök, hogy látlak, Harry! – ugrott a nyakába.

-     Jézusom, Mads, már mekkora vagy! – sápítozott Liam. – Amikor legutóbb láttalak még Barbiekkal játszottál!

-          Ha-ha! Nagyon vicces! – nyújtotta ki a nyelvét „Törpicur”. – Sose játszottam Barbiekkal, és ezt Te is nagyon jól tudod!

-          A lényeg, hogy nagyobb lettél! Kész nő! – sipított Zayn kislányosan, mire Maddie vállba bokszolta. – Aú! Arról nem volt szó, hogy erősebb is lettél! – sikított.

-          De Ila (ejtsd: Ájla) is sokat változott! – mosolygott Niall. Erre én is elmosolyodtam.

-          Tényleg, Ila, hogy is van a barátnőd, ööö…

-          Melyik? – kérdeztem nevetve. – Stefy, Brigit vagy Clio?

-          Öööö, hát tudom is én azt most így… - morogta Zayn.

-          A hugicám igazi társasági lény! – visított Lou.

-          A vörös hajúra gondol, szerintem! Aki odavan érte! – kacsintott Harry.

-          Ő Steph lesz! – mosolyogtam. – De miért kérdezed?

-     Tegnap láttuk egy dedikáláson. Teljesen felpörgött. – lesokkoltam. Akkor hazudott! Harry láthatta rajtam, hogy elképedek, mert megkérdezte.

-          Mi van?

-    Hazudott nekem. – mondtam egyszerűen. – Azt mondta, az anyukájával megy el meglátogatni az apjáékat. – igen, Stefy szülei még kiskorában elváltak, és Ő az anyjánál maradt.

-          Jézusom! – játszotta az ájulást Louis. – Belehalsz!

Hozzávágtam egy párnát, majd nevetve felmenekültem a szobámba. Kulcsra zártam az ajtót, és nevetve nekidőltem. Hiányzott már ez az életemből! Ez az egész hiányzott már az életemből! Hallottam, ahogy Louis püfölni kezdi az ajtót, mire én csak még jobban nevettem. Az egész vidámságot a telefonom zavarta meg. Clio hívott. Gyorsan felvettem, mielőtt még Louis észrevehette volna, hogy az Ő daluk a csengőhangom. Clio hívott.

-          Csá, Keys. – csak Ő hív Keysnek, nem tudom, miért.

-          Szióka, Clio! Mizu? – kérdeztem.

-     Semmi különös, azért hívtalak, mert Steph be akar jelenteni valamit, és meghívott mindkettőnket magához ma kettőre.

-          Nem hiszem, hogy én addigra el tudok szabadulni. – nevettem kelletlenül.

-          Miért is? – szinte láttam magam előtt, ahogyan felhúzza a szemöldökét.

-          Tudod, hazajöttek a bátyámék, és... Be lette zárva a szobámba. – nevettem.

-          Ó, az őrült bátyád és a haverjai? Megoldom. Átmegyünk Vinnyvel, oké?

-          Ne, nem akarom, hogy ti is szenvedjetek! – szabadkoztam.

-       Nyugi! Tudod, hogyha a húgaink együtt vannak, akkor senki más nem létezik! Te meg eljössz velem. Bosszút állunk, amiért nem maradnak nyugton!

-          De…

-          Nincs semmi de! Azonnal indulunk.

Azzal le is tette. Idegesen piszkálgattam a körmeimet. Ha a fiúk nem lennének itt kapásból mondanám, hogy megyek, hisz Vinny meg Maddie tud egymásra vigyázni itthon, de így… nem merem őket itt hagyni…